Szerda, 2017-11-22, 10:45 AM


Rovertúra 2011

Rovertúra 2011

Újvári résztvevők: Zsuzsi, Kristóf, Pepík, Gergő, Tomi, Bálint 

Figyelem! A beszámoló hosszú.

Vasárnap késő este. Vörösre égett combok, nyak, fül, arc. Kakaós kalácsot majszolok, gyorsan e-maileket nézek, de nem olvasom aprólékosan. Előbb leírom a hosszú hétvégét.
Csütörtök, az első nap, reggel. Újvár. Álmos állomás, a többiek már várnak, gyors jegyváltás és három liter Szendi-limonádéval bevesszük magunkat egy kupéba: Kristóf, Pepík, Kinga, Tomi, Georgeo és én, egy másikban Zsuzsi és Márik. 
(most jövök rá, hogy leírhatnék az előző évek beszámolóihoz nagyon hasonló dolgokat, ezért inkább csak emlékképeket írok, hozzávetőleges időpontokkal és helyszínekkel)
Brezno, vasútállomás. Felkászálódik Hegyi meg a komáromi gang, valahol Gullit is fenn van egy számunkra ismeretlen fickóval. Hegyinek szegezzük a kérdést a harmadik nap gonosznak tűnő lejtőjéről, amire csak annyit reagál: "balki, az fos, fos, az nagyon fos.” Hát így. Majd túl leszünk rajta, csak van mitől tartani, van a túrának mumusa.
Első nap dél, Červená skala, vasútállomás. Leszállunk, lekezelünk Endrével, Kevével, Vadballal, Gullittal és a haverjával, Szarvassal. Körülnézek és beüt a felismerés: ez az a vasútállomás, ahol tavaly befejeztük. Ez az a kutya, ami tavaly még kicsi kölyök volt (az a nagyon gyűrött bőrű-szőrű), és ez az az állomási kocsma, ahol a kocsmában adja a csapos a vonatjegyet is. Mi viszont Georgeoval a túra eleji káposztalevest ennénk meg, ami nincs. A kérdésre, hogy hol a legközelebbi főtt kaja, azt a választ kapjuk, hogy valamelyik közeli faluban.
A buszon Hegyi álmélkodik, hogy kerül ide egy távolkeleti buszsofőr, de ezt leszámítva nem történik semmi érdekes, elbuszozunk egy húsz percet Vernár faluba. Kiszállás, lepakolás. Hegyinek újra felvázoljuk elvetemült tervünket a káposztalevessel, bemegyünk a panzióba, ahol megint azt a választ kapjuk, hogy néhány faluval odébb van főtt kaja. Panzió konyha nélkül…
Száraz kaja, rövid séta, patakparton ima, indulás. Még ülök egy darabig, hogy olyat tegyek, amit soha. Felajánlás.
Miközben ücsörgök a patakparton egyedül, látom, mogyorót evett valaki, halomra hever előttem a feltört mogyoró. Feltörök egyet, de még éretlen. Elindulok, egyedül megyek, egy negyedóra múlva beérem Pepíkéket.
Elég jó emelkedők a két zajkó (Hegyi szavajárása) és Kristóf társaságában. Látom a rengeteg áfonyát és … és fáj a felismerés, hogy a túra kb tíz nappal később van, mint szokott, és így nincs rajta! Nincs! Ami nekem nem fáj annyira, csak sajnálom Kristófot. Mert nem tudta, hogy lehetett volna. Ha nem látja az üres bokrokat, nem fáj. De látja, hogy lehetne, de nincs. Ez fáj igazán:) Azért néhány szemet találunk, de hitványak. Elejtem még, hogy talán feljebb még nem érett le az összes, megtalálom az egyetlen szem mennyei szamócát és pörgünk tovább.
Na meg a málna. A túra első pihenője (jaj, gabalyodik az időrend) egy olyan málnásban volt, ahol öröm volt megállni. Itt valahogy az egészségügyi témák kaptak szárnyra, meg a poénkodások balesetekről, ilyenekről. Meg a medvék. A medvés poénok végigkísérték a túrát, főleg amikor az egyik száraz ürülékből Szarvas kipöckölt egy őznek, vagy másnak a lábszárcsontját. Azt azért nem a róka ette meg…
Még mindig első nap, egy fakultatív hegyről jól megnézzük a Magas Tátrát. Micsoda öröm, hogy itt viszont két pofára van áfonya. Öröm, öröm, öröm. Keveredik az idő, de azt hiszem ezen a délutánon volt, hogy Kristóffal és Hegyivel a legkacifántosabb témákról is beszélgetve ülünk be az áfonyásba és eszünk. Kristóf lelkendezik, én az évente visszatérő örömmel majszolom, hegyi elcsámcsog pár szemet és fotóz.
Első nap este, Smrečinské sedlo. Hatalmas mező. Ez alatt érts egy kétszer kettő kilométeres dombok közti, nyergi rétet. Első főzés, Pepík első "rohama”, sátor, nevetés, klasszikus körbenállás, naplemente. Kell vennem új hálózsákot. Már fázós, bár igaz, hogy csak 4 fok körül volt éjszaka.
Második nap, reggeli klasszikus ébredés: nem bírok aludni. Lehet azért, mert nyolckor zavart a sátorba, hálózsákba a hideg… Hat után kijövök, Hegyi felkeltét fényképez Zolival. Én meg a tanösvényes táblán olvasom, hogy egy barlang fölötti tölcsérképződmény van a réten. Ott a fénykép is, na, mondom megkeresem. A táblán az áll, hogy "kétszáz méterre az Ön háta mögött”. Hát bejártam a fél mezőt, először csak abban az irányban, majd másmerre is (hátha a melósok okosba másmerre fordították a táblát), de semmi. Ennek lőttek.
Az éjjel állítólag hatalmas szarvasbőgés volt, de én nem hallottam semmit. Este már csak Szarvas hazatelefonálására emlékszem…
A nyeregből nekiindulunk a napnak, amelyen tudjuk, hogy a túra csúcsára érünk, a Királyhegyre.
Második nap délelőtt, Martalúzka. Egy szikla-amfiteátrum, aminek a tetetjén ülünk, alul, szintben jóval alattunk egy "szubalpesi” rét, fenyők, és zúg a patak. Jó a szikláról is nézni, de meglátjuk, hogy van egy vagányabb szikla is, ahonnan még jobb lehet a kilátás. Marha vagány lehet, de annyira nem éreztük magunkat vagánynak, amikor Georgeovel kikúsztunk-másztunk a sziklára, mert mindketten jó tériszonyosak vagyunk. Keve az vagány, mert állítólag ahol mi alig mertünk lenézni a szikla alá, ő a szélére ült, lábát lógatta. Hm. Ezt kihagyom.
Tizenegy óra körül már a Királyhegyre tartunk felfelé. Elöl megy Georgeo, Pepík és én, aztán sorrendet cserélünk. Ami a térkép és táblaidő szerint egy és negyed óra föl, azt negyven alatt tesszük meg. Minek? De jó. Miközben megyek felfelé, gondolkodom. Szívről, pulzusról, ami kétszáz, a hátizsák súlyáról, a felajánlásról, amit azért is tettem, hogy ha megpróbáltatás van, arra gondolok majd – működött, meg biztosításról, a hegyi mentés áráról. Aztán eszembe jut, hogy az EKG-mra a sportorvos dokim mindig ugyanazt írja: "športové srdce vytrvalostného športovca”. Hát, mondom, nézzük meg. És mentem és bírta. Felérek a csúcsra, amit rendkívüli módon elcsúfít a rádió-antenna, s már autókat látok gyülekezni siklóernyőpakkokkal meg sárkányrepülőkkel. Keresek szélvédett helyet, megjönnek a többiek is lassan, mindannyian ilyen ötvenes, max egyórás időkkel. Gyorsak vagyunk.
Kiderül, hogy a "Podbrezová kupa” nevű rendezvény van siklóernyősöknek és sárkányrepülősöknek. Okoskodunk kaja után a startokat nézve, aztán megszólítjuk a mellettünk álló két idősebb pasast, mert halljuk, hogy magyarok és hogy értenek hozzá. Kiderült, hogy már nem repülnek, csak kísérnek, de mesélnek a múltjukról – egyik sárkányos a másik ernyős, halálra szivatják egymást, melyik a rosszabb – , a technikáról, a versenyről, veszélyről. Aztán egy "gyertek a bárszekrényhez”-zel a kocsihoz hívnak bennünket és kortyolunk kis fehéret meg kis vöröset is. Hálás vagyok az ilyen beszélgetésekért, mert okosítók, bölcsítők meg szórakoztatók is.
Baleset is volt, zuhanás, helikopteres mentés. Elhagyom a Királyhegyet, az utolsók között. Szép hegy, csak az az antenna és az épület ne lenne. A Kriváň után a szlovákok másik nemzeti hegye, az Alacsony Tátra keleti részének csúcsa, 1948 m. Innen ered a Fekete Vág, a Hnilec, a Garam és a Hernád is, ezért hívják Szlovákia hidrológiai tetejének is. Na, ennyi okosság elég.



Második nap koradélután. Egyedül menés. Kopasz hegygerinc, nagyon nekem való. Előttem sokan, Kevéék is kielőznek. Egyedül menős a hangulat. Hegyitől háttérképet rendelek, majd kicsit együtt haladunk. A többiek bevártak a következő hegynél. Pihennek. Jó odaérni, aztán jó elengedni őket és Hegyivel maradni. Beszélgetés, napfény, rengeteg áfonya, itt fönn főleg a piros, tőzegáfonya. Kristóf megy előttünk, Hegyivel pedig beszélgetünk, majd mindkettőnkből kicsúszik, hogy csendben menős hangulatunk van, erre egymást előzgetve sétálunk: ő megáll, fényképez, beelőzöm, én megállok, nézem a tájat, beelőz, így. Jó. Nagyon. Napos, újzélandis, füves, könnyű, kevés.



Kristófot utolérjük, hármasban nyomjuk. Egy lejtő alján pedig a mennyország: ennyi málnát egy helyen még nem láttam. Az aljában meg áfonya. Kristóffal kombináljuk, szerinte így "máfonya”. Mindhárman ledobjuk a dögnehéz pakkot, le a pólókat és beülünk a málnásba. Eldöntjük, hogy ha hazamegyünk, az első fagyi az máfonyás lesz.
Második este, Andrejcová útulňa. Kellemes meglepetés, hogy a menedékházban többségünknek jut hely aludni. Egymás hegyén-hátán cseh negyvenesek, ötvenesek, szlovák fiatalok, barátok, párok, meg mi, alszunk. Vannak nagyon későn érkezők is, mind elférünk.
Harmadik nap. A Rém. Az ötszázas meredek lejtő napja. Pfuj.
Fél nyolckor indulunk, Georgeo, Vadbal, Pepík, Kinga és Tomi elöl. Georgeoval és Vadballal megyünk aztán. Felfelé sok áfonya, kemény napsütés, jobbunkon végig a Magas Tátra. Törpefenyős, fésűs rész, nagyon karmolnak a fák. Öcsém karimatját jól megkaparják, majd elintézem vele okosba. Leereszkedünk az első nyeregbe, ez okés, majd fel a dombra. Itt az idő – mondjuk ki Georgeoval és felbontjuk a barack- és a körtekompótot, amire az ötletet Flóri adta két évvel ezelőtt. Felér Vadbal és Pepík, nézzük a Magas Tátrát, mondjuk, hogy rávesszük Hegyit, hogy jövőre az legyen. Elindulunk a "rémlejtő” felé. Nem volt olyan szörnyű, mind amit vártam. Beszélgetés közben elment, Kristóf meg nevetve mondja: "ez volt a legjobb!”. Néhányan elkevernek, de a másik út is ide, a lejtő végére vezet. Hát itt jött egy olyan emelkedő, amire nem számítottam. Senki nem számított. Vadbal saját pörkölésű mandulái és aszalt szilvái sem tudtak arra felkészíteni, ami itt várt. Olyan emelkedő, hogy ha nem megy elöl Juhász Zúzógép Gergő, akkor ki tudja mi van. Vadbal itt legyőzhette volna az eszmecserében Pepíket, de igazából senki nem beszélt felfelé, mással voltunk elfoglalva.
És innen a táj szar. Nincs rá más szó. Tessék utánanézni a 2004-es viharnak, ami szétzúzta a faállományt. Na, ennek a nyomait láttuk itt. Ebéd előtt még volt egy kis szép rész, füves mezők, fenyves, málna és áfonya (itt már Pepík is hosszan időzött a bogyók közt guggolva), még az ebédhelyünk is szépnek volt mondható. Kolesárová. Gyönyörű kilátás, szép fű, napfény, jó kaja, elég hely. Hevertünk is eleget, viccelődtünk, szárítkoztunk. Néhány kis szigetet leszámítva viszont mindenhol pusztulás nyomai, károk, holdbéli táj. Nyomasztó, azt hiszem ez a jó szó. Az egyik szép hely a Homolka előtti nyereg, ahol az áfonyaszedő cigányok útbaigazítank forrás-ügyben, aminek eredménye egy fél-háromnegyed órás vízkeresés. Szarvas találja meg. A 200 méter az útbaigazításban kb 600 a valóságban, de mindegy. Nagyon jól haladunk, így itt is pihenünk egy kiadósat. Estig semmi érdekes, csúnya táj, aminek a jövőjéről Vadballal és Gullittal elmélkedünk. Meg másról is.
Ramža a hálóhelyünk. Sátor a fenyők alá, csak Tomiék és mi, a többiek a házban, amelynek rejtélyes lakója (a kenyér, konzervek, szárítókötélen száradó trikó, bent egy fekhelyen karimat, szandálok tulajdonosa) nem jön meg. Este Kinga aggódik a medvék miatt, érvek nem nyugtatják meg, aztán csak azt tudom mondani, hogy én is tartok tőlük, de ezen a helyen valahogy nyugodtan megyek aludni. Egyébként az az elméletem, hogy meglepetésből bármikor lehet baj, ha későn vesz észre a medve. Olyan viszont, hogy emberszaggal teli helyhez jöjjön, sátort tépjen a kajaszag miatt, meg ilyesmi, inkább akkor valószínű, mikor nincs gyümölcs, tavasszal, mikor energiamínuszban van és gyorsan kell. Ilyenkor, mikor minden tele gyümölccsel, talán csak a különösen agresszív medve kockáztatna ennyit, ilyenből meg nagyon kevés van a leírások alapján. De ez csak az én elgondolásom.
A kajálás este jó. Azt hittük Georgeoval, hogy mi vagyunk kemények, hogy a kompótot cipeltük. Nem. Vadbal a kemény, aki az utolsó este elővesz egy üveg kiváló rosé-t és mindenkit megkínál. Hihetetlen. Ő maga így azt mondta, így mindhárom nap volt kulturált borfogyasztás. Igen, a Szendi-limonádé az nem ám az a citromos cukros víz, az volt az első napi. Vallom, hogy a felnőttekből álló roverrendezvényeken a kulturált alkoholfogyasztás példája nevelés. Kész.
Negyedik nap. Reggel száraz sátor, gyors indulás, két óra túra, busz Besztercére és haza… azaz eldöntöttük, hogy nekünk kell a vasárnapi ebéd, így telefon Ondronak, jó étterem és finom búzasörök, majd vonat haza.




Örülök, hogy elmentem. Önuralom, felajánlás, viharkárok. Emberek. Hiányoztak emberek, örültünk a megjelenteknek. Ilyen ez a társaság. Már úgy nézegetjük, ki jön. Gullit megnézte, jönnek-e újváriak. Vadbal megnézte, jön-e Gullit. És még folytathatnánk.
Az tuti, hogy sokkal több emberünknek látnia kellene ezeket a végeket. Szép, simogatnivaló, finom, kihívás, összekovácsoló, szabad, visszatérő, befogadhatatlan, lefényképezhetetlen. Leírhatatlan. Befejezem.
Hírek
Csevegő
Naptár
Képek
Látogatók